A viszonylag fiatalnak számító pozitív pszichológia azt szeretné elérni, hogy a lélektan tudománya ne csak az élet legrosszabb dolgainak a kijavításán fáradozzon. A pszichológia legalább olyan mértékben legyen az erő és az emberi kiválóság tudománya, amilyen mértékben a gyógyításé.
Hogyan egyeztetjük össze az egyéni vágyainkat egy elkötelezett párkapcsolatban, a rövid és hosszú távú céljainkat, amelyek esetleg különbözhetnek a partnerünkétől, hogy mindkettőnk számára biztosítva legyen az egyéni fejlődés és közben egymás felé közeledjünk?
Nyílt kommunikáció és kompromisszumkészség nélkül könnyen csalódhatunk Valentin-napi várakozásainkban. Hogyan használhatják ezt az ünnepet a stabil párkapcsolatban élők a kötődés erősítésére? Milyen kérdéseket tegyenek fel maguknak és a partnerüknek, ha fejlődni akarnak? És mi a teendő, ha a két félnek nagyon eltérő elképzeléseik, vágyaik vannak Valentin-nappal kapcsolatban?
Mindnyájan úgy indulunk bele a közös kalandba, hogy elképzeléseink vannak arról, hogyan is kellene működnie, minek is kellene történnie ahhoz, hogy minél boldogabbnak érezzük magunkat. A gond csak az, hogy általában a partner máshogy képzeli a párkapcsolatot és benne a saját boldogságát.
Kutatások szerint nemcsak a hálás felnőttek, de a hálás gyerekek is boldogabbak és optimistábbak. Segítsünk nekik e pozitív attitűd elsajátításában!
Agyi jutalmazó mechanizmusok biztosítják, hogy jobb legyen adni, mint kapni, de azért fontos, hogy lássuk, tényleg jó annak, akit megajándékozunk. De miért nem értik még ezt a gyerekek? Miért nem mindegy, hogy kivel vagyunk nagylelkűek? Mit adjunk, hogy a másik igazán örüljön? És mikor elég a tárgyi ajándék helyett egy egyszerű együttlét is?
Ki ne vágyna boldog párkapcsolatra? Sokszor elhanyagolt tényező, hogy e boldogság mennyire függ a társak érzelmi intelligenciájától.
A családi szokások, rituálék összekovácsolnak, biztonságot adnak, reménységet ébresztenek, és az állandóság érzését keltve azt jelzik, ha a belső világunkban rend van, szokásaink stabil kereteket adnak az életünknek, akkor kint sem történhet velünk nagy baj.
Érdemes minden életszakaszban, élethelyzetben újragondolni a családi és közösségi rítusainkat, hogy ne üresedjenek ki az ünnepeink – ajánlják pszichológusok. Hogyan újítsuk meg az étkezés-központú karácsonyi összejöveteleket? Milyen játékokat játsszunk, hogy mély beszélgetések alakuljanak ki? Mit kérdezzünk magunktól, ha veszekedésbe torkollik a szeretet ünnepe?
Zaklatott, állandó online jelenlétben töltött napjaink forgatagában egyre népszerűbbek az elvonulások. A választék bőséges, és mind ugyanarra hivatott: vonuljunk vissza pár napra a világ zajától, méghozzá offline, és csendesedjünk el, lassuljunk le.
A Dániában élő brit szakíró könyvét olvasva a szülőként megélt Waldorf-iskolás élményeim jutottak eszembe: csupa hasonló helyzet, történet. Mindez a skandináv országban átlagos óvodai, iskolai mindennapokat jelent. Bár elsőre úgy tűnhet, „csak” a szabadidő eltöltéséről van szó, valójában ezek a tapasztalatok jelentősen befolyásolhatják, milyen felnőttek lesznek azokból az ovisokból és iskolásokból.
A „belső gyermek” énünk gyermeki része, aki boldog és kreatív is lehet, de a kicsikorban megtapasztalt traumákat, hiányokat is hordozhatja. A vele folytatott munka feltétele a tapasztalt, szakértő segítő.
Szülőként az egyik legfőbb célunk, hogy a gyerekeink jól érezzék magukat a bőrükben, tudják becsülni magukat, hogy majd felnőttkorukban könnyedén megbirkózhassanak a nehézségekkel. Amilyen egyszerű elhatározni, olyan nehéz mindezt kivitelezni.
Egyre több a mozaikcsalád, a tagokat legtöbbször felkészületlenül éri az új helyzet. Megéri alakulni, fejlődni benne, hiszen a soktagú kirakósból harmonikus egyediség születhet.
Tartós párkapcsolatban előfordul, hogy olyan mértékben fordulnak egymás felé a pár tagjai, ami egyrészt elszigeteli őket másoktól, másrészt teljesíthetetlen elvárásokkal terheli meg a kapcsolatot. A következő történet arról szól, hogyan lehet újra kinyitni egy bezárkózott kapcsolatot, anélkül, hogy az összetartozás élménye kárt szenvedne.
Egyre többen vesszük észre, hogy felnőtté válásunk rögös útján gyermeki énünk valahol lemaradt. Annyira siettünk belekezdeni a fontos és felelősségteljes felnőtt életszakaszába, hogy a bohókás belső gyermek talán még most is pillangók után szaladgál egyszínes virágmezőn. Hol találunk rá ismét?
